Hetedik

 Repülés (folyt.)

Darling már egy ideje szempillái rejtekéből figyelte a könyvbe feledkezett férfit. Nagyon úgy tűnt, kedvenc önismereti trénere újabb hívet szerzett magának, mindössze azáltal, hogy az illető hajlandó volt elolvasni, amit írt. No lám. Megmozdult, és ez elég is volt ahhoz, hogy szomszédja rajtakapottan becsapja a könyvet, és úgy tegyen, mintha semmi köze nem lenne hozzá.
- Jó reggelt! – köszöntötte hősnőnk mosolyogva. – Csak nem olvasgatott?
- Éppen élveztem a maga nélkül töltött időt – mondotta Rice, zavarában a szándékoltnál élesebb hangon.
Darling visszavonta a mosolyt, és a gomb segítségével szólította a stewardesst. Átvette tőle a vodkát és a narancslét, valamint a viszkit, és kért két kávét. Aztán otthonosan lehajtogatta az asztalkákat, elhelyezte rajtuk az italokat, és a pasi felé biccentett.
- Inkább igyon.
- Inkább, mint mit?!
A nő válasz nélkül hagyta, de közben összekutymázta a hozzávalóit, kortyolt egyet, és elkövette azt a hibát, hogy kinézett az ablakon. A pánik visszakacsintott, de a szomszéd résen volt. Az első, nehézkesnek tűnő levegővételre áthajolt a fuldoklón, egy mozdulattal lerántotta a műanyag sötétítőt, majd a poharat a bringa szájához emelte, és kényszerítette egy nyeletre. Ha már itt tartott, magától se vonta meg az alkoholt.

- Azt már nem! Nincs több műsor! – közölte aztán szigorúan.

Hatodik

Repülés

Rice belökte hátizsákját a csomagtartóba, majd lezöttyent a helyére. Mivel élt a gyanúperrel, hogy nem az egyedüli versenyző lesz a gépen, a külső széket foglalta le, mert innen jobban szemmel tarthatta utastársait. A repülőtéri shopban vásárolt olvasnivalót elhelyezte az üléstámlára szerelt hálóban. Majd előveszi később, ha már mindenki elhelyezkedett, ő pedig birtokában lesz a szükséges információknak. A könyvvásárlást frappánsan intézte. Minekutána sem a csomagolásra, sem a helyzet átgondolására nem volt sok ideje, az éjszaka nagy részét ébren töltötte. Így utazási tervei között egy kiadós alvás is szerepelt, ezért egyszerűen odalépett az eladóhoz, és megkérdezte, hogy mit vásárolnak mostanában a nők. Az ijesztően fekete, ifjú hölgy unottan a kezébe nyomott egy kötetet, Rice azonnal ki is fizette, még a címet sem olvasta el, egészen mostanáig. „Önismeret kagylóhéjban”. Elégedetten elmosolyodott, a könyv alváshoz teljesen megfelelt, már el is képzelte, ahogy az első mondatot olvasván lassacskán belesodródik a kellemes öntudatvesztésbe. De addig is figyel.

Ötödik

Darling Fine

Hősnőnk, szerencséjére, ismert egy mániákust, aki írógépeket és a nagy Bumm előtti nyomtatókat gyűjtött, hogy azokból később művészeti alkotásokat hozzon létre. Mivel még csak a felkészülés fázisában leledzett, Darling vette a merszet, hogy felkeresse, és segítséget kérjen tőle. Rodin, akinek művészi hajlamait nem a híres szobrásszal való rokonsága okozta (mivel nem voltak semmiféle rokonságban), pokoli kíváncsi lett, amikor a nő elé tette a repülőjegyet, és közölte, hogy erre a betűtípusra lenne szüksége.

- És mire kell? – tette fel a világ legkiszámíthatóbb kérdését.

Darling eltöprengett kicsit azon, hogy mit is hazudjon. Végül megszólalt benne a lelkiismeret, na meg a rengeteg önismeretet szorgalmazó könyv, amelyet az utóbbi időben olvasott, és amelyek mind az őszinteséget sulykolták, mint követendő utat.

- Repülőjegyet fogok hamisítani – jelentette ki egyszerűen.

- Nem bonyolult, öt perc alatt megcsinálom neked – bólintott Rodin. – Olyan lesz, mint az eredeti.

Negyedik

A többiek

Donie Bocaccio vészjósló monotóniával csapkodta fényesre suvickolt csizmája szárát a lovaglóostorával. Bűnbánó gorillái az orrukat lógatva sorakoztak előtte, időről időre lapos pillantásokat vetve a Főnökre és egymásra. Némiképp izgultak, naná, mikor annyi véres történet járta Donie fiatalkoráról, és ezek alapján velük most bármi történhetett az ujjperc levágásától a nyilvános herélésig, vagy még az azon is túl terjedő, igen széles skálán. Igaz ugyan, hogy a Főnök az utóbbi években felpuhult, mondhatni, ellágyult (rossz nyelvek szerint nem csak lelkileg, elmeileg is), de ki tudja?

- Jól értettem, hogy azt mondtátok, ez a Crumble meghalt? – szólalt meg végül Bocaccio.

- Igen, Főnök – válaszolta készségesen a mézesszavú főpribék.

- És ti lőttétek le.

- Igen, Főnök, de…

- De? Mi az, hogy de?! Mit kértem tőletek, elmebajnokok?! Élve, mond ez nektek valamit?! Élve!

- Azt hittük…- susogta a második elkövető.

- Félreérthető volt…- tette hozzá a harmadik, szinte hangtalanul.

- És azonnal lőni kell, mi?! Ha valaki a tetveit vakargatja a hóna alatt, ti abban a pillanatban sortüzet zúdítotok rá? És mi van, ha éppen egy békegalambot ránt elő, mi?!  Akkor az a szép, fehér madárka is golyót kap a fejébe?!

Harmadik

Maurice Lovejoy

A negyvenes évei elején járó férfi töprengve állt Crumble összetört teteme felett. „Mindannyian tepsiben végezzük!” – sóhajtotta nosztalgiásan. Ismerte a fickót, még aktív zsarukorából, tulajdonképpen szinte kedvelte is, bár csak távolról és ismeretlenül. Mert megfogni, azt nem lehetett. Voltak idők, amikor az ország teljes rendőrsége őt hajkurászta végig a kontinensen, minden eredmény nélkül. Crumble az eltűnés és álcázás nagymestere volt, és sohasem hibázott. De mégis, javította ki magát azonnal, most óriásit. Nem is akart hinni a szemének, amikor a GenSci videofelvételén felismerte, na nem az arcát, a mozgását, figyelte annak idején eleget. Nem az lepte meg, hogy Crumble csente el a labor szupertitkos akármijét, hanem az, ahogy a mozi véget ért. A labor biztonsági főnöke szerint a lövöldözésben felrobbant tároló tartalmától a titoküzér egészen biztosan halálos fertőzést kapott. Nos, úgy tűnik, nem sikerült kivárnia, míg a radioaktivitás végez vele.

Maurice Lovejoy igencsak meghökkent, amikor a GenSci hozzá, a kirúgott, néhai zsaruhoz fordult a problémájával. Ráadásul úgy, hogy a probléma igazi mibenlétét a labor nem is óhajtotta feltárni. Megmutatták a felvételt, közölték, hogy ezt a fickót kéne prezentálni, méghozzá sürgősen, és mindenképpen élve. Lovejoy őszinte ember volt: amint beazonosította a célpontot, széttárta a karját, és tudatta potenciális megbízóival, hogy a feladat csaknem lehetetlen. Ám azok nem tágítottak, s a magánszimat elé, (valamint a siker esetén kilátásba), helyezett összeg valóban megtette a hatását. Ennek következtében Maurice (kevés megmaradt barátjának: Rice) heteken át ütlegelte bottal az önjelölt Houdini hűlő nyomait. Közben nem tudott nem felfigyelni arra, hogy társai akadtak a kajtatásban. Mivel ideje volt bőven, kinyomozta, kik is ők. Csak ezek után kezdte nyomasztani, hogy mintha rajta kívül mindenki tudná, vagy legalábbis sejtené, hogy Crumble mit tulajdonított el a GenScitől. Végül, midőn vadászösvényén a titkosszolgálat egy régről ismert, és igen kevéssé kedvelt képviselőjébe botlott, eldöntötte, hogy meglátogatja munkaadóját, és keményen az asztalra csap. Csakhogy ember tervez, ugyebár, és ebben a kritikus pillanatban jött a hír, hogy a titoküzér rossz véget ért.

Második

A levél

 Darling összetörve ébredt. Kinyitotta  a szemét, kicsinyded eltöprengett, vajon mit is keres még ezen a világon. A létező világok legjobbikában, hehe. Latolgatta, vajon képes-e elvonszolni magát a fürdőszobáig, és vajon van-e értelme bármiféle tisztálkodásnak. Talán majd később. A kávéfőző és a konyha messzebb volt, ám lényegesen nagyobb vonzerővel bírt. Annál is inkább, mert igencsak korgott a gyomra, és hetek óta a feketeleves volt minden tápláléka. Na meg az alkohol, néhanapján. Elvonszolta magát a főzőhelységbe, majd a pultnak támaszkodva bámult ki a fejéből, miközben fejében peregtek a jobbnál jobb öngyilkossági jelenetek. Gyilkosságnak, közlekedési vagy sportbalesetnek, háztartási ügyetlenkedésnek álcázott önkivégzési módszerekről szóló rövidfilmek, melyeknek ő volt a főszereplője, és amelyek csúcspontja mindig az volt, amikor a környezetében élők rájöttek a turpisságra, és megnevezték a felelőst. Minden korty kávéval egyre vadabb ötletek jutottak az eszébe, egyre katartikusabb lett a katarzis, és egyre jobban élvezte.

Azért néha óvatosan a bal válla mögé pillantott, mert a hiedelem szerint ott tartózkodik az őrangyal. Remélte, hogy még alszik az a szemét! Aki eddig minden szuicid tevékenységébe belebarmolt! Az utolsó pillanatban elrántotta a kormányt vagy a fékre lépett, elzárta a gázcsapot, levágta a biztosítékot, leszakította a kampót, amelynek a rögzítésén Darling fél napot dolgozott. Az a mocsok! A nő a harmadik sikertelen kísérletet követően rákeresett az interneten az őrangyalok dolgára. Innen tudja kedvenc tartózkodási helyüket, valamint azt is, hogy baljós jelek, teszem azt, fekete macska áthaladása esetén háromszor hátra kell köpni a bal válla felett. Darling ezt sokszor és szívesen megtette, kóborló állatka hiányában is. Annyiszor köpte le a riherongyot, ahányszor csak eszébe jutott! De az nem és nem akarta abbahagyni a folyamatos intervenciót! A nő hiába ment varázslómesterhez, jósnőhöz, boszorkányhoz, átokfeltevőhöz, vudu paphoz, temérdek pénzt ölt az őrangyal eltávolításába, hogy végre nyugodtan kivégezhesse magát, de hiába. Egy ízben még aurafényképészhez is elment, hátha a fotón be tudja azonosítani a védőördögöt, hogy aztán majd az újságban felfedezett pszi-sebésszel eltávolíttassa azt, de ez sem sikerült. 

Első

Az értelmi szerző

Donald Crumble kikanyarodott az útra, a visszapillantóban még egy pillantást vetve a házra, melyben eddig rejtőzködött, érzése szerint az utolsót. Hogy mennyire igaza volt, azt a háta mögött felvillanó fényszórók is bizonyították. Nos, a nagy kaland, amelyet egyszerűen csak életnek szólítanak, ma véget ér. Vállat vont, nem bánta. A neki kiszabott idő, bár egyesek biztosan rövidnek gondolnák, nem volt eseménytelen. Mi több, bővelkedett eseményekben, hogy mást ne mondjon: kalandokban. Az utolsó rosszul sült el, na és?! Még így is sok az egyhez az arány a jól végződők javára, azzal pedig az elejétől tisztában volt, hogy a legkisebb hiba is az életébe kerül. Ipari kémként a nagy belépőket természetesen nem szerette, de az ütős befejezéshez annál nagyobb kedve volt. Lopva a tükörbe pislantott, és elhúzta a száját. Szerencsétlen balekok, azt hiszik nyerésben vannak. Azonban az igazságot csak ő tudja: legfeljebb pár hete van hátra. De nem fogja élete megmaradt napjait kórházi ágyban tölteni, azt már nem!