Első

Az értelmi szerző

Donald Crumble kikanyarodott az útra, a visszapillantóban még egy pillantást vetve a házra, melyben eddig rejtőzködött, érzése szerint az utolsót. Hogy mennyire igaza volt, azt a háta mögött felvillanó fényszórók is bizonyították. Nos, a nagy kaland, amelyet egyszerűen csak életnek szólítanak, ma véget ér. Vállat vont, nem bánta. A neki kiszabott idő, bár egyesek biztosan rövidnek gondolnák, nem volt eseménytelen. Mi több, bővelkedett eseményekben, hogy mást ne mondjon: kalandokban. Az utolsó rosszul sült el, na és?! Még így is sok az egyhez az arány a jól végződők javára, azzal pedig az elejétől tisztában volt, hogy a legkisebb hiba is az életébe kerül. Ipari kémként a nagy belépőket természetesen nem szerette, de az ütős befejezéshez annál nagyobb kedve volt. Lopva a tükörbe pislantott, és elhúzta a száját. Szerencsétlen balekok, azt hiszik nyerésben vannak. Azonban az igazságot csak ő tudja: legfeljebb pár hete van hátra. De nem fogja élete megmaradt napjait kórházi ágyban tölteni, azt már nem! 

Elvigyorodott, pedig a sorsát a mostani mederbe terelő akció emléke minden volt, csak mulatságos nem. Pár hónappal ezelőtt a fülébe jutott, hogy a GenSci laboratórium megtalálta az antiszociális, a törvényekhez alkalmazkodni képtelen, röviden: a bűnöző életmódért felelős gént. Forrása szerint ezen gén, mely a társadalom szorgos és alkalmazkodó tagjaiban aktívan gerjeszti a felelősségtudatot és az empátiát, az antiszociálisokban, lásd lopók, rablók, maffiózók és gyilkosok (a sorozatosokat is ideértve) a tetszhalál állapotában vegetál. Donald értelmes ember volt: gyanakodni kezdett. Mi van?!  Először is: bűnöző gén?! Másodszor: a GenSci vajon megkérte a Bocaccio klán főnökét, fáradna már be egy kis genetikai mintavételre a társadalom érdekében? Itt eltöprengett kicsit, mi van, ha...? Bár nem feltétlenül a nevezett témában, de nagy bulit orrintott. Nagyobbat, mint amibe valaha belevágott. Máskülönben, nevezett laboratórium nemcsak a fentieket állította, hanem azt is (persze, nem nyilvánosan), hogy az anyagot is kikísérletezte, amely a szundikáló gént felkelti rózsabökött-királylány álmából, és tulajdonosát rövid úton visszavezeti a társadalom kebelére. Hmm. Donald nem volt rest, és olvasgatott kissé a témában, bele is zavarodott a rengeteg vélemény, valamint ellenvélemény igazolására felhozott számtalan érvbe  (amit mi teljes szívünkből megbocsátunk neki), és úgy döntött, legjobb, ha inkább a saját hasznát nézi. És ezzel bebizonyította, hogy a legkisebb mértékben sem deviáns, hanem tökéletesen illeszkedik a modern társadalom fő áramlatába. 
Röviden, elhatározta, hogy ellopja, amit a GenSci összerakott, tanulmányozza,  és eladja a legtöbbet ígérőnek. Komoly kételyei voltak ugyan azzal kapcsolatosan, hogy a dokumentáció mennyire forradalmasítja a genetika tudományát, de abban biztos volt, hogy a saját életében, különös tekintettel az anyagiakra, forradalmi változást idéz majd elő. A szokásos elővigyázattal járt el, egy apróságon mégis elbukott. Menekülnie kellett, lőttek is rá (hát ilyen egy békés, tudományos labor?!), és az egyik golyó eltalált egy tárolót. Donald elmenekült ugyan a szajréval együtt, de napokig világított a sötétben. Orvos barátja szomorú jövőt jósolt neki, ő viszont vidáman, és főleg, a maga módján óhajtotta befejezni az életet. Kutyája, macskája, rokona nem lévén pályafutása alatt összespórolt vagyonkáját a nagy kilépőre fordította. Győzzön a jobb, nemde? Survival of the fittest. A természet és az evolúció ősi elve. Előre is remekül szórakozott. Bár addig még volt egy kis dolga: kézbesítenie kell az utolsó meghívót. A gázra lépett.

Darling Fine

Darling hónapok óta depresszióval küzdött, válás okán. Néha eltöprengett azon, hogy vajon depressziója magától alakult ki, vagy azért, mert az ő helyzetében ezt várja el tőle a társadalom. A szituáció sablonos, a reakció is ennek megfelelő. Minden nő, akit imádott embere elhajít egy másik (fiatalabb, idősebb, dögösebb, kevésbé dögös, gyerekesebb vagy gyerektelenebb és satöbbibb) sorstársáért, köteles alávetni magát a neki kijáró depressziónak. Analitikushoz járni, naphosszat az ágyban időzni, ápolatlannak, kócosnak, fogkövesnek lenni. Hadd lássa az álnok, hogy milyen jól döntött, nemde?! Néha nem is tudta, vajon kicsoda is ő valójában. A boszorkányra hajazó, foglepedékes lütyő, akivel reggelente szembenéz a tükörben, vagy a szabadulást ünneplő, ironikus, nem is: cinikus donna, akivé akkor válik, amikor tiszteletét teszi köreiben két barátnője, Rose és Jasmine. A Csokor, ahogy magukat nevezik. Ilyenkor könnyesre röhögik magukat, a legkomolyabb dolgokon is viccelődnek. Aztán másnap reggel, nyilván az elfogyasztott, nem kis mennyiségű alkoholnak köszönhetően, visszazuhan a depibe.

Azzal sem volt teljesen tisztában, vajon ex-embere gyakori látogatásai a kilábalást, vagy az egyre mélyebbre zuhanást segítik-e elő. Nevezett ugyanis a fejébe vette, hogy ő felelős Darling sorsáért, minek következtében a sűrűnél is sűrűbben vizitált nála. A volt nej időnként komolyan kívánta, bárha a csalárd szerelmes inkább foglalkozna jelenlegi, hőn imádott mátkájával, semmint rútul lecserélt ex-magával. Aztán, valahányszor ez a gondolat felötlött benne, megbánta, szégyellte, lefikázta magát, hiszen mindez voltaképpen csak azt bizonyítja, milyen hatalmas szíve is van a drágának, belefér mindenki, az egész világ. Darling, csendesen ugyan, de jobban szeretett volna némi kizárólagosságot, és ezért is ostorozta magát mély depis időszakaiban, mert hogy lehet ilyen önző. Ezzel aztán az idegbajba kergette a Csokrot. Jasmine egyenesen orrmaszkban jelent meg egy alkalommal, mert mit lehessen tudni, talán a sok közhelyes maszlag, amit az ex-hímtag ültetett belé, fertőző. Darling háborgó lelkiismerettel fogadta. Vette ugyanis a bátorságot (attól való féltében, hogy elveszíti a barátnőit), és megkérdezte az otthonosan kávézgató extől, hogy ugyan minek is köszönheti, hogy mostanság többet időzik a hajlékában, mint házasságuk legintenzívebb időszakában. A férfi megbántottan nézett fel a csészéből, és kifejtette, hogy neki fejlett a felelősségtudata, és a dolgok alakulása folytán több lett a vállát nyomó teher, mint azelőtt, mert hiszen Darling kivel tudná megbeszélni az aktuális politikai, gazdasági és világfolyási eseményeket, ha nem vele. A nő eltöprengett kicsinyég a fogas kérdésen, majd kifejtette, hogy a postással, a sarki zöldségessel, a szomszéddal, de tulajdonképpen a barátai is tökéletesen megfelelnek ennek a célnak. A volt hitves erre teljesen kikelve magából, az arcába ordította, hogy Darling bármennyire is gecizik, az új kedves igenis tökéletesen alkalmas bármilyen kommunikációra, és ő nem azért jár ide, mert az őt érdeklő kérdéseket vele nem tudja megbeszélni. Darling vegye tudomásul, hogy az új csibe egyszerűen tökéletes, az nem is kifejezés, egy tündérlány, és ő most fantasztikusan boldog, boldog és boldog! A hegyi üvöltés végeztével kiitta az utolsó kortyot, és aggodalmas arckifejezéssel távozott. Így aztán Darling furdaltatott, részben a lelkiismerettől, részben valami mástól, ami csak később körvonalazódott benne. A barátnők átmulatták az estét, és Darling a következő reggelen másnaposan, komoly fejfájással és mélységes szomorúsággal ébredt. Élete Szerelme boldog, nélküle! „Megunt, megcsalt, és most boldog…” ismételgette napestig, mígnem megtalálta a módot, hogy enyhíthetetlen bánatát méltóképpen kifejezze. 

Jason (nevezzük végre nevét a hitvest) következő, váratlan látogatása alkalmával abban a pillanatban kapott sokkot, amint belépett a néhai közös otthonba. Szóra képtelenül hiperventillált a kandalló mellett álló házioltár előtt. A virágokkal és koszorúkkal díszített létesítmény középpontjában saját fotója töltötte a teret, fekete gyászszalaggal keretezve. Jason felsikoltott. Darling, aki a kulcszörgésre (embere nem feltétlenül volt híve a csengetésnek, kopogásnak) rutinból a kávéfőzőhöz trappolt, most álmatagon forgatta kezében a szűrőt.

- Mi van? - érdeklődött.

Jason újra felsikoltott, és vádlóan mutatott a kondoleáriumra. Kevés híja volt, hogy valóban árnyékvilágot váltson, heveny szívroham és agyvérzés következtében.

- Nem te mondtad, hogy megboldogultál? – vonta meg a vállát Darling látszólag részvétlenül.

"Boldog" Jason az ajtót elsodorva távozott az egykori hajlékból. Darling már-már elvigyorodott (gonoszul), amikor eszébe ötlött, hogy ő tulajdonképpen depressziós. Lógó orral egy szál fehér virágot helyezett a miniatűr koporsóra, melyet egy amatőr asztalos cimborája készített, gyertyát gyújtott Jason lelki üdvéért, majd az elsötétített hálószobába vonult, fejére húzta a takarót, és kötelességtudóan nekiállt depizni. Divatos időtöltéséből ki-kizökkentette volt-Jason arckifejezésének emléke. Ilyenkor nyüszítéshez hasonló hangok törtek elő a takaró alól.

Az utolsó meghívó

Donald Crumble lassított, és leparkolt a hatalmas apartmanház előtt. "Mint egy méhkaptár" - gondolta, miközben sietős léptekkel a bejárat felé tartott. Az imént nyert néhány másodpercet egy közlekedési lámpánál, de üldözői közel voltak, és nem volt kétsége afelől, hogy hamarosan megtalálják. Rémlett neki, mintha a lépcsőház színt váltott volna, a régi hupilila helyett most búzavirágkékben csinoskodott. Nem ért rá eltöprengeni a dizájner ízlésficamán, ehelyett a liftbe pattant, és felhúzatta magát a nyolcadik emeletre. Alig lépett ki belőle, a felvonó máris lefelé indult. Rohanni kezdett, közben az ajtószámokat szkennelte. Végre! Leizzadt, mire begyömöszölte a kicsinyke levélnyílásba a jókora csomagot. A lift közben diszkrét csilingeléssel jelezte, hogy megérkezett. Francba! Donald fénysebességgel tépett a folyosón, majd beváltott a lépcsőházba. Még hat emelet állt előtte a tetőig. A tizenharmadiknál kis híján feladta, a sugárbetegség nagymértékben rontott a kondícióján. Aztán mégis tovább loholt, azzal a boldog-szomorú tudattal, hogy most már hamarosan vége. Kirúgta az ajtót, átsprintelt a tetőn, majd megállt kissé agonizálni, mielőtt fellépett volna a peremre.

Bocaccio gorillái a tetőre özönlöttek, némiképp morcosan a rájuk kényszerített sporttól. Félkörben közeledtek, fenyegetően előrenyújtott fegyverekkel. A vezetőjüknek látszó, korosabb férfi egyfolytában szövegelt, hol ijesztgetett, hol lágyabbra vett hangsúllyal inkább rábeszélt. Akárhogy is, sok beszédnek egy az alja, mindenképpen megpróbálta rávenni a bukott titoküzért, hogy egy (számukra) megfelelőbb helyen folytassák a csevegést. Nos, épp ez volt az, amit Donald iparkodott elkerülni. A saját hangjába andalodott főpribék egy különösen cizelláltra sikeredett mondatának kellős közepén hirtelen szembefordult üldözőivel. Ezt amazok akár engedelmeskedési kísérletként is értékelhették volna, ha Donald mindezt nem a bal hóna alá rejtett jobb kezével teszi. Immár kórusban szidták leendő áldozatuk felmenőit, és egyikük sem értette az említett arcán szétterülő, gúnyos vigyort. "Isten veled, élet, nem hagytál unatkozni" - mormolta búcsúszavait az öngyilkosjelölt, majd előkapta ökölbe szorított jobbját. Az első golyót a fejébe kapta, a többit már nem érezte. Még zuhant lefelé, amikor a tetőlövészek már egymást ölték a hülyeségük miatt, hiszen a főnök világosan megmondta, hogy a hajszolt illető élve kell neki. Legalább is addig, amíg el nem mondja, hová rejtette az akármicsodát. Most aztán mi lesz? 
Míg ők tépelődtek, nem csak lelkileg, de fizikailag is, alant az asztráltestű Donald érdeklődve nézegette összetört földi porhüvelyét. Kicsit később euforikus hangulatba került. Tervének leggyengébb pontja, mellyel kapcsolatosan (most már bevallhatja), kemény kételyeket hizlalgatott, nos, mégis megvalósult. A "Van-e élet a halál után?" örök kérdése számára már megoldódott. Illetve... vajon élet ez? De nem is számít. Mivel annyira szerette volna végigélvezni, ahogy a kincsvadászok egymás sarkát és egyebét taposva teljesítik a gondosan előkészített kalandtúrát, inkább fanatikusan hinni kezdett a kísértethistóriákban. S lám, most itt van! Remek. Körülnézett, mert most következett volna az a mozzanat, amelyet annyiszor elképzelt, míg rafinált tervét módolgatta. Mármint, hogy fittyet hány a fénynek, fityiszt mutat a másik oldalon integető fogadóbizottságnak, és elhúz kárörömködni melegebb éghajlatra. Azonban hiába fürkészte a környéket, a Fény nem mutatkozott. Kicsit meg is sértődött, hogy neki még a szaros átjáró sem jár, az érkezésén örvendező rokonok gyülekezetéről nem is beszélve. Ha jobban belemélyedt volna a témával kapcsolatos szakirodalomba, tudta volna, hogy a Fény azért nem foglalkozik vele, mert van némi helyrehoznivalója ebben a dimenzióban. Hogy mekkora, azt egyelőre nem is sejtette. Még létezett kissé a saját holtteste vonzáskörében, aztán virtuálisan vállat rántva máshová gondolta magát.


Folyt. köv.