Második

A levél

 Darling összetörve ébredt. Kinyitotta  a szemét, kicsinyded eltöprengett, vajon mit is keres még ezen a világon. A létező világok legjobbikában, hehe. Latolgatta, vajon képes-e elvonszolni magát a fürdőszobáig, és vajon van-e értelme bármiféle tisztálkodásnak. Talán majd később. A kávéfőző és a konyha messzebb volt, ám lényegesen nagyobb vonzerővel bírt. Annál is inkább, mert igencsak korgott a gyomra, és hetek óta a feketeleves volt minden tápláléka. Na meg az alkohol, néhanapján. Elvonszolta magát a főzőhelységbe, majd a pultnak támaszkodva bámult ki a fejéből, miközben fejében peregtek a jobbnál jobb öngyilkossági jelenetek. Gyilkosságnak, közlekedési vagy sportbalesetnek, háztartási ügyetlenkedésnek álcázott önkivégzési módszerekről szóló rövidfilmek, melyeknek ő volt a főszereplője, és amelyek csúcspontja mindig az volt, amikor a környezetében élők rájöttek a turpisságra, és megnevezték a felelőst. Minden korty kávéval egyre vadabb ötletek jutottak az eszébe, egyre katartikusabb lett a katarzis, és egyre jobban élvezte.

Azért néha óvatosan a bal válla mögé pillantott, mert a hiedelem szerint ott tartózkodik az őrangyal. Remélte, hogy még alszik az a szemét! Aki eddig minden szuicid tevékenységébe belebarmolt! Az utolsó pillanatban elrántotta a kormányt vagy a fékre lépett, elzárta a gázcsapot, levágta a biztosítékot, leszakította a kampót, amelynek a rögzítésén Darling fél napot dolgozott. Az a mocsok! A nő a harmadik sikertelen kísérletet követően rákeresett az interneten az őrangyalok dolgára. Innen tudja kedvenc tartózkodási helyüket, valamint azt is, hogy baljós jelek, teszem azt, fekete macska áthaladása esetén háromszor hátra kell köpni a bal válla felett. Darling ezt sokszor és szívesen megtette, kóborló állatka hiányában is. Annyiszor köpte le a riherongyot, ahányszor csak eszébe jutott! De az nem és nem akarta abbahagyni a folyamatos intervenciót! A nő hiába ment varázslómesterhez, jósnőhöz, boszorkányhoz, átokfeltevőhöz, vudu paphoz, temérdek pénzt ölt az őrangyal eltávolításába, hogy végre nyugodtan kivégezhesse magát, de hiába. Egy ízben még aurafényképészhez is elment, hátha a fotón be tudja azonosítani a védőördögöt, hogy aztán majd az újságban felfedezett pszi-sebésszel eltávolíttassa azt, de ez sem sikerült. 

A Csokor akkor utalta be terápiára, amikor egy alkalommal rajtakapták, hogy jobb öklével hatalmasat csap a bal válla fölé, a lendületnek köszönhetően megfordul maga körül, majd újra kezdi az egész mozdulatsort, minek következtében úgy pörgött végig a lakáson, mint egy eksztatikus dervis, vagy mint egy rendhagyóan keringő, ám gyors fordulatszámú planéta. Kerítettek neki egy jó nevű pszichiátert, akihez Darling engedelmesen el is ment. Miután a nő kibűvölte belőle szívfacsaró történetének összes szomorú részletét, zokogásban tört ki, és megosztotta Darlinggal a sajátját. A hangos jajveszékelésre berohant a recepciós, majd a várakozó páciensek, mindenki bőgött, majd bezárták a rendelőt és elvonultak, hogy alkohol általi, kollektív öngyilkosságot kövessenek el a közeli bárban.

Okulván a történetből, a Csokor a következő alkalommal férfi terapeutát jelölt ki gyógyítás céljára. A kezelés húsz percig tartott, ebből nagyjából egy percig volt Darlingnál a szó, a fennmaradó időben a pszickó tartotta azt magánál, szintén válási okból kifolyólag. Visszafojtott dühvel kezdett a női nem elemzésébe, majd egyre emeltebb hangon folytatta, később már ordított, csapkodott, hadonászott, sőt, hajigált is, a becsapódó tárgyakat a nő a „Reneszánsz művészete” című, termetes kötettel hárította, amely a gyakori használat következtében viharos gyorsasággal rongyolódott. Amikor a képeskönyv végképp feladta, Darling elmenekült, rohantában tárcsázva a mentőket. A sarok mögé rejtőzve nézte végig, ahogy a leharcolt küllemű ápolók a rohamkocsiba gyömöszölik a - válási pszichózis jelei közül ezúttal az apátiát produkáló - dilidokit.

A lehangoló terápiák következtében határozottan ellenállt barátnői minden további kísérletének, hogy őt agyász gondjaira bízzák, kijelentve, hogy amíg nem találnak neki semlegesnemű, házasságot, párkapcsolatot hírből sem ismerő, lehetőleg nem földi születésű mentál-egészségügyi szakembert, addig a dologról többé hallani sem akar. A depresszió tehát maradt, s kezdte magát otthon érezni.

Darling sóhajtva a mosogatóba helyezte az üres csészét, és megfordult, azon töprengve, hol is folytassa napi önkínzási programját. Ekkor látta meg az ajtó előtt heverő, méretes borítékot. Első pillanatban megállt a szíve: Jason biztosan a válási papírokat juttatta el hozzá. A második pillanatban rádöbbent, hogy azokat már hónapokkal ezelőtt aláírta, mi több, a folyamat már meg is hozta az eredményét: pár hete szabad ember. Nem tudta biztosan, apatikus állapota megengedi-e, hogy kíváncsi legyen. Szabályos ez? A dolog azonban már eldőlt, mérhetetlenül kíváncsi lett, mit rejt az okker csomag. Mindössze három lépést tett a bejárat irányába, amikor beletalpalt a szilánkokba. A törtcserép a Jason végső távozását megelőző, atomi veszekedés terméke volt, repkedő poharak és tányérok maradványa. Darling hosszú időn át anyatigrisként védelmezte a széthullott edényzetet Jasmine ellenében, aki konok elszántsággal fel akarta azt seperni. Amikor végül mégis engedett, ragaszkodott hozzá, hogy két barátnője nyomrögzítői alapossággal körülrajzolja minden egyes darab helyét, a cserepeket pedig méltó helyen őrizgette, egészen a válásig. Aztán meg napokig rakosgatta őket, míg végre helyreállt az eredeti elrendezés. Ezen kompozícióba rondított most bele, mezítláb. Ezúttal azonban nem állt meg, hogy néhány könnycseppet ejtsen a kedves emlék okán, ellenben nem fojtott magába több, nem a szélesebb publikum fülének való szitkot, valamint kemény szókat intézett a bal válla irányába („most bezzeg alszol te utolsó céda!”), majd sántikálva továbbment.

Ahogy felemelte a borítékot, rögtön látta, hogy nem neki szól. Mélységes csalódottsággal a gyomrában a kanapéra telepedett, és elmélyülten forgatta kezében a csomagot. Tipródott. Becsületes, jellemes emberhez méltatlan gondolatok vertek tanyát az elméjében. Többek között, hogy ő most akkor is megnézi, mit rejt a titokzatos tasak, ha nem az ő neve áll rajta. Amúgy sem tudná átadni a jogos tulajdonosnak, hiszen a küldő címet nem írt rá. Mellesleg, a Darlina Pinc nevet még életében nem hallotta. (Ez nem volt teljesen igaz, mert motoszkált valami a fejében, de semmi kedve sem volt sejtéseinek utána járni.) Ugyan ki vetne akár egy követ is rá, ha mégis kibontaná? Egy szerencsétlen depressziósra? Ha fontos, úgyis megtalálja a módját, hogy a címzett végül kézhez kapja a küldeményt. De honnan tudná, hogy fontos-e, ha bele se kukkant? Mikor idáig jutott az elmélkedésben, ujjai önálló életre keltek. Kisvártatva az ölében feküdt a boríték tartalma, legfelül rögtön egy repülőjegy. Darlingnak elállt a szívverése, mikor meglátta, hova szól. Mohón kapott a többi papíros után.

„Igen tisztelt versenyző! Nem véletlenül szólítom így, hiszen ön elnyerte a Kincsvadászat elnevezésű kalandtúrán való részvétel jogát. Több ellenfelével együtt Önnek lehetősége lesz arra, hogy tűzön-vízen, földön és levegőben eljusson a Kincs rejtekhelyéhez, és megküzdjön annak tulajdonjogáért. Legyen óvatos, versenyzőtársai minden eszközt be fognak vetni, hogy Önt legyőzzék, semlegesítsék, kiejtsék a játékból, akár az Ön élete árán is. A túra veszélyes terepen folyik, harcolnia kell a természet furfangos erőivel, és természetesen ellenfeleivel is. Vagy nevezzem őket ellenségeknek? Megmérgezhetik, megehetik, lőhetnek magára, de számtalan olyan dolog is történhet, amit még elképzelni sem képes. Készen áll a versenyre? Ha igen, annyit elárulhatok, ha nyer, elképzelhetetlenül értékes jutalmat kaparinthat a kezébe. Az Ön döntése lesz, hogy mihez kezd vele. A díj mibenlétéről, amennyiben esetleg még nem tudná, mi is az, mellékelek néhány információt, pontosabban, kulcsszót. Járjon utána. Figyelem, a verseny már elindult, le ne késsen!

Szerencse fel!

Donald Crumble”

Darling már az első mondat után tudta, hogy Darlina Pinc, vagy ki a csuda, nem utazik Dél-Amerikába. Nem bizony, mert lilája sem lesz róla, hogy utaznia kéne. Ellenben ő, Darling Fine pár nap múlva az őserdőben fog dacolni az elemekkel és egyebekkel, s végül, remélhetőleg, elbukni. Ahogy az már nála lenni szokott, fejében azonnal elindult a film: Jasmine és Rose fekete kalapban zokognak még be sem temetett sírja felett. „Szegény drágám, ő csak segíteni próbált, honnan tudhatta volna! A mi kis Darlingunk egy hős volt, egy valódi hős!” Majd a kamera a hangosan bömbölő Jasonra fordul, aki méregdrága öltönyében a puszta földön térdel és szórja a homokot a fejére.

Hát igen. Darling elmosolyodott, tetszett neki a mozi. A számítógéphez rohant, s míg a titokzatos Crumble által megadott kulcsszavak után kotorászott a neten, az agya eldugott szegletében szorgoskodó sejtek vitareggelt tartottak azon tárgyban, hogy vajon mit csomagol az ember lánya a motyójába öngyilkossághoz. Így aztán, mire többé-kevésbé képbe olvasta magát a verseny díját illetően (mi tagadás, szuicid hajlamok ide vagy oda, kissé megsüllyedt a gyomra), összeállt a szütyőbe kerülő holmik (nem túl hosszú) listája is. Lássuk csak: fehérneműk garmadája, valami azt súgta neki, azokat igen gyakran fogja cserélni. Hasonló megfontolásból visz majd izzadásgátló dezodort, sokat. Esetleg pelenkát, golyóálló mellényt. Egy igazi nő mindig hord magánál szemöldökcsipeszt. Na jó, mehet utána a körömolló is. A fiókokban kotorászva megtalálta Jason hátrahagyott túlélőkészletét, és megörült neki. Ekkor felsóhajtott, és megállt egy pillanatra. Csak annyira, hogy suttogva megkérdezze magától: „Te normális vagy?!” A kérdésre kapásból nemmel felelt, majd rohant tovább. A konyhában maga elé terítette repülőjegyet és az útlevelét. Töprenkedett, ötletelgetett, végül arra jutott, hogy utóbbi túl nagy feladat lenne. Ellenben a repülőjegy megberhálásához is szüksége lenne néhány eszközre. Bevásárlólistát írt, zuhanyozott, öltözködött. Ilyen tevékeny hónapok óta nem volt.