Harmadik

Maurice Lovejoy

A negyvenes évei elején járó férfi töprengve állt Crumble összetört teteme felett. „Mindannyian tepsiben végezzük!” – sóhajtotta nosztalgiásan. Ismerte a fickót, még aktív zsarukorából, tulajdonképpen szinte kedvelte is, bár csak távolról és ismeretlenül. Mert megfogni, azt nem lehetett. Voltak idők, amikor az ország teljes rendőrsége őt hajkurászta végig a kontinensen, minden eredmény nélkül. Crumble az eltűnés és álcázás nagymestere volt, és sohasem hibázott. De mégis, javította ki magát azonnal, most óriásit. Nem is akart hinni a szemének, amikor a GenSci videofelvételén felismerte, na nem az arcát, a mozgását, figyelte annak idején eleget. Nem az lepte meg, hogy Crumble csente el a labor szupertitkos akármijét, hanem az, ahogy a mozi véget ért. A labor biztonsági főnöke szerint a lövöldözésben felrobbant tároló tartalmától a titoküzér egészen biztosan halálos fertőzést kapott. Nos, úgy tűnik, nem sikerült kivárnia, míg a radioaktivitás végez vele.

Maurice Lovejoy igencsak meghökkent, amikor a GenSci hozzá, a kirúgott, néhai zsaruhoz fordult a problémájával. Ráadásul úgy, hogy a probléma igazi mibenlétét a labor nem is óhajtotta feltárni. Megmutatták a felvételt, közölték, hogy ezt a fickót kéne prezentálni, méghozzá sürgősen, és mindenképpen élve. Lovejoy őszinte ember volt: amint beazonosította a célpontot, széttárta a karját, és tudatta potenciális megbízóival, hogy a feladat csaknem lehetetlen. Ám azok nem tágítottak, s a magánszimat elé, (valamint a siker esetén kilátásba), helyezett összeg valóban megtette a hatását. Ennek következtében Maurice (kevés megmaradt barátjának: Rice) heteken át ütlegelte bottal az önjelölt Houdini hűlő nyomait. Közben nem tudott nem felfigyelni arra, hogy társai akadtak a kajtatásban. Mivel ideje volt bőven, kinyomozta, kik is ők. Csak ezek után kezdte nyomasztani, hogy mintha rajta kívül mindenki tudná, vagy legalábbis sejtené, hogy Crumble mit tulajdonított el a GenScitől. Végül, midőn vadászösvényén a titkosszolgálat egy régről ismert, és igen kevéssé kedvelt képviselőjébe botlott, eldöntötte, hogy meglátogatja munkaadóját, és keményen az asztalra csap. Csakhogy ember tervez, ugyebár, és ebben a kritikus pillanatban jött a hír, hogy a titoküzér rossz véget ért.

Most pedig ott áll a holttest fölött, és hiába küzd ellene, tudja, hogy menthetetlenül elkapta a vadászizgalom. Kis tartózkodással üdvözölte az érzést, mint egy régi ismerőst, akiről nem tudja biztosan, barát volt-e annak idején vagy ellenség. Megbízatása Crumble halálával megszűnt, gyilkosai vagy megtalálták, amit kerestek, vagy pillanatnyilag a hajukat tépik. Őt viszont mostantól pokolian érdekli, mi a csudába is keveredett.

Ebben a lélektani másodpercben csörrent meg a telefonja, a hang idegenül és rémisztően hasított a hullakamra hideg csendjébe. Rice összevont szemöldökkel hallgatta a vonal másik végén beszélőt, majd zsebrevágta a csevegőt és elvigyorodott. „Lássuk, mit tartogat nekünk a jövő” – suttogta magának, azzal belökte a tepsit, és sietős léptekkel a kocsijához indult, hogy az ígért félórán belül megjelenhessen a rejtélyekkel teli laborban, megbízója színe előtt.

@@@@

Rice-t két őr kísérte a pazarlóan berendezett irodába, ahol már várt rá Tonio Ford, a labor tulajdonosa, valamit Jack (Bullhead) Priest, a biztonsági főnök. Bár az ő esetében ez a titulus nem is állta meg a helyét, hiszen a GenScit kisebb hadsereg védte, melynek tagjait láthatóan nem a plázák csontvékony, szemetelő gyerekeket leckéztető, tétova kinézetű védőszemélyzetéből verbuválták. Szóval, Bullhead Jack, a bukott hadvezér, gondolta Rice kajánul. A gondolathoz járó vigyort azonban nem vonta az arcára, mivel komoly tárgyalásra érkezett.

- Foglaljon helyet, Lovejoy úr – mutatott az íróasztallal szemben álló karosszékre Ford.

Lovejoy úr engedelmeskedett a parancsnak, és kényelmesen elhelyezkedett.

- Mint arról nemrégiben értesültem, nyomozása kudarcba fulladt – folytatta a főatyaisten rosszallóan.

- Ahogy azt az elején említettem, erre nagyjából százszázalékos volt az esély – szögezte le Rice, csak a tények kedvéért.

- Igen, igen… Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy figyelmeztetett bennünket erre a lehetőségre. De mindez nem változtat a tényen, hogy az ellopott érték nem került vissza a tulajdonunkba.

- Őszintén sajnálom. Valamint azt is, hogy Crumble halálával az utolsó lehetőség is elveszett…

- Éppen erről szeretnék beszélni Önnel – vágott közbe türelmetlenül Ford. – Talán mégis maradt egy sansz.

-- Sansz? – kapta fel a fejét Rice. – Miféle sansz?

- Nos, azt hiszem a barátunk meglehetősen furfangos tervet eszelt ki – fintorodott el a főnök, miközben felemelte az előtte heverő papírlapot, és átnyújtotta a zsarunak.

Rice átfutotta a levelet, amelynek tartalmát már ismerjük, és hangosan felnevetett.

- Ez remek – mondta a jókedv csillapultával. – De nagyon is lehetséges, főleg Crumble humorát ismerve, hogy mindez csak kamu, megtévesztés. Egy utolsó játék a világgal.

- Értesüléseink szerint nem csak mi kaptunk hasonló felhívást.

- Ez a verseny lényege – magyarázta Rice. – A több induló, különben mitől lenne verseny? A jelöltek elindulnak a kincsért, gáncsolják és ölik egymást nagy igyekezetükben, miközben a néhai titoküzér a másvilágon a hasát fogja a röhögéstől.

Bár fogalma sem volt arról, hogy alkalmazottja mennyire beletrafált, Ford szigorúan összevonta a szemöldökét, minek következtében a homlokát átszelő, alapesetben is mély ránc olyan hatást keltett, mintha hosszában kettéhasították volna a koponyáját. Maurice ezt is mulatságosnak találta. Csakúgy, mint az eddig rezzenetlenül szobrozó Bullhead fenyegetésként is értelmezhető ujjropogtatását.

- Ha meg nem bántom – szólalt meg végül túljátszott nyájassággal a főnök -, én ezt kevésbé találom szórakoztatónak. Inkább úgy látom, ez az úgynevezett kincsvadászat maradt az egyetlen reményünk.

Rice megvonta a vállát.

- Ahogy gondolja, sok szerencsét.

- Maga megy.

- Hogyan?

- A cég továbbra is önt találja a legalkalmasabbnak a feladatra. Maga megy.

- Hogy én?! – Rice magára mutatott, hogy elkerülje a félreértést. – És pontosan hová?

A másik megmondta. A zsaru a talpáig meghökkent.

- Nézze, én a civilizáció embere vagyok – ellenkezett -, sivatagban, vadonban elveszek, mint óvodás a játszótéren. Nem az én világom.

- Megbízunk önben. Egyébként is, már ismeri az ügyet, felesleges lenne…

- Nos, nem állítanám – vágott közbe Lovejoy –,  hogy ismerem az ügyet! Fogalmam sincs, mit lopott el Crumble a laborból, és az miért olyan fontos, hogy utána való rohantomban összefutok a fél alvilággal, a titkosszolgálattal, meg ki tudja, még miféle népséggel! Alapvető információkat tartanak vissza, és nem kizárt, hogy ez a tény eddig is akadályozott a munkában. Eszemben sincs ugyanezt, ugyanígy egy sokkal veszélyesebb terepen folytatni.

Miközben a felszínen a fenti, enyhén hisztérikus szólót játszotta, lázasan törte a fejét. Többek között azon, vajon mi érdeke fűződik a GenScinek ahhoz, hogy őt, a biztos sikertelent nevezze a küldetésre. Miért nem küldik a Bullheadet meg a hadseregét? Szétlőnek mindenkit, megszerzik, amit kell, és passz. Hacsak…hacsak nem a biztos sikertelenséghez fűződik az az érdek. De miért? Miért ne akarnák visszaszerezni, amit elvesztettek? És ő? Már eldöntötte, hogy nem száll le addig az ügyről, míg meg nem tudja, mit keres mindenki. Akkor meg mi van? Na?!

- Szálljon szembe velük, és győzzön – unszolta mézesmázosan Ford. – Teljes tájékoztatást kap, ez természetes. A sikerdíját ötszörösére emelem, ennek a felét azonnal átutaljuk önnek, amint megállapodtunk. A másik fele csak akkor jár, ha a küldetés eredményes. Holnap kell indulnia. Nos?

- Maga aztán tud tárgyalni! – biccentett elismerően Rice. – Hallgatom.

Amikor egy órával később, kezében a repülőjeggyel és a többi papírossal kocsiba ült, azon töprengett, vajon mit csomagol az ember fia egy trópusi szigeten elkövetendő öngyilkossághoz. Rengeteg alsóneműt, az fix. A gondolat furcsán jókedvre derítette. Fenébe a házasságtörésekkel, válási csetepatékkal, tyúklopási ügyekkel! Végtére is, ízig-vérig zsaru, nemde?! Az idejére sem emlékezett, hogy mikor volt ennyire lelkes. Padlógázzal, macsósan indított.

Mint már annyiszor, Rice most is tévedett, amikor azt gondolta, a nap már nem szervíroz újabb meglepetéseket. Megtette, kezdve azzal, hogy a postaládájából a lába elé vetette magát egy (számunkra már ismerős) sárga boríték. Az ex-bűnhajhász már a kanapéján terpeszkedve, egy hideg sör társaságában állt neki, hogy átvizsgálja a kézbesített tartalmakat. Szinte meghatódott, mi több, amolyan irulós-pirulós, leánykérős-kézfogós hangulatba került. Crumble meginvitálta a Kincsvadászatra! Őt, személyesen! Mit is jelent ez? Nyilván azt, hogy mindenképpen biztosítani akarta az ő részvételét a mulatságban. Az elhunyt titoktolvaj nem volt hülye, nyilván pontosan tudta, ki járkál utána. Arra a nagyon nyilvánvaló lehetőségre is felkészült, ha Rice eredeti megbízói az új melóra netán valaki mást kérnének fel. Elégedetten slukkolt egyet a söréből. Fontos ember lett! Szerette volna azt hinni, hogy a régi ismeretség okán, de azért voltak erős kétségei. Crumble szerepet szánt neki a poszthumusz kalandfilmben, kérdés, hogy milyet. De ez majd elkerülhetetlenül ki fog derülni, addig is összepakol. A saját jegye a korai gépre szólt, és ezt egyáltalán nem bánta. Meg volt győződve arról, hogy Bullhead és csapata rajta tartja figyelő tekintetét, mellőzve minden jószándékot. Tartaná, mert ügyes húzással el fog tűnni a szemük elől.