Negyedik

A többiek

Donie Bocaccio vészjósló monotóniával csapkodta fényesre suvickolt csizmája szárát a lovaglóostorával. Bűnbánó gorillái az orrukat lógatva sorakoztak előtte, időről időre lapos pillantásokat vetve a Főnökre és egymásra. Némiképp izgultak, naná, mikor annyi véres történet járta Donie fiatalkoráról, és ezek alapján velük most bármi történhetett az ujjperc levágásától a nyilvános herélésig, vagy még az azon is túl terjedő, igen széles skálán. Igaz ugyan, hogy a Főnök az utóbbi években felpuhult, mondhatni, ellágyult (rossz nyelvek szerint nem csak lelkileg, elmeileg is), de ki tudja?

- Jól értettem, hogy azt mondtátok, ez a Crumble meghalt? – szólalt meg végül Bocaccio.

- Igen, Főnök – válaszolta készségesen a mézesszavú főpribék.

- És ti lőttétek le.

- Igen, Főnök, de…

- De? Mi az, hogy de?! Mit kértem tőletek, elmebajnokok?! Élve, mond ez nektek valamit?! Élve!

- Azt hittük…- susogta a második elkövető.

- Félreérthető volt…- tette hozzá a harmadik, szinte hangtalanul.

- És azonnal lőni kell, mi?! Ha valaki a tetveit vakargatja a hóna alatt, ti abban a pillanatban sortüzet zúdítotok rá? És mi van, ha éppen egy békegalambot ránt elő, mi?!  Akkor az a szép, fehér madárka is golyót kap a fejébe?!

A pribékek összenéztek: előfordult, hogy nem értették teljesen feljebbvalójuk szófordulatait. Most mi van azzal a madárral?!

- Galamb nem volt – jelentette megkönnyebbülten az egyes számú főpribék, név szerint Róka, aki éppen arról a ravaszdiról kapta a nevét, amelyik a mesében kibeszélte a holló szájából a sajtot, s így madarakban illetékesnek érezte magát.

- De a fickó szépen repült – tette hozzá Miskároló, akinek neve, azt hiszem, nem szorul különösebb magyarázatra.

- Jaja, és milyen magasról – kuncogott a harmadik, aki a számítógépes zsargonból csent Béta csúfnevet viselte, mert évek óta folyamatosan kipróbálás alatt volt, de soha nem felelt meg igazán.

Bocaccio felnyögött, majd az arcához kapott, és hiteles mozdulatokkal eljátszotta, hogy borotvaéles pengével felhasítja homlokán a bőrt, majd fentről lefelé haladva, teljes arcáról lefejti azt. A másik három döbbenten nézte a műveletet, melynek végére érve a Főnök ilyetén szavakkal fordult hozzájuk:

- Ti olyan hülyék vagytok, hogy a diliház elutasítaná a felvételi kérelmeteket! Vagy ha mégsem, az összes többi pácienst, beleértve Napóleont, ET-t és Hitlert, hazaküldenék „tünetmentes” zárójelentéssel! – Donie a mondat végét már ordította, kivörösödött fejjel, ostorával az intarziás asztalt csapkodva, míg a pribékek a hangerő növekedésével fordított arányban egyre kisebbre húzták össze magukat, ki-ki a maga szempontjából legsúlyosabb büntetést vizionálva maga elé. Persze arra, ami ezután következett, a legrémesebb rémálmukban sem mertek volna gondolni. Bocaccio ugyanis hirtelen lecsillapodott, és azt mondta:

- Holnap indultok Dél-Amerikába. Mostantól lőhettek, amennyi jólesik, és a cuccot vagy megszerzitek, vagy soha az életben ne merészkedjetek vissza, mert jobban jártok, ha elvesztek egy pókhasú majmot, és hátralévő életetekben reszelős levelekkel törlitek a seggeteket, mintha üres kézzel álltok elém, világos?!

A megbízott kincsvadászok szaporán bólogattak, bár még nem tudtak semmit, az egyetértés az adott helyzetben jó ötletnek tűnt.

Mi sajnos nem várhatjuk meg, amíg Donie Bocaccio a maga sajátos módján elmagyarázza a teendőket, mert dolgunk van a város másik oldalán, ahol a rivális csapat főnöke, merőben más modorban, de teljesen ugyanabban a témában tart eligazítást saját embereinek.

- Nos, fiaim a feladat világos – mondta Al Olio, megpörgetve viszkijében a jégkockákat. Minden alkalommal élvezte a hangot, ahogy a pohár falának koccannak, mint egy csilingelő rapszódia. Al Olio kifinomult férfi volt, nem mulasztott volna el egyetlen színházi bemutatót sem, rendszeres és ismert vendége volt az Operaháznak és a különböző, nívós koncerttermeknek. Mivel nagyvonalúan és bőkezűen adakozott a kultúra javára, senki nem tette szóvá az állandóan a kezében tartott, és sohasem üres poharat. Nem volt alkoholista, egyszerűen kedvelte a viszkit. És úriemberesnek tartotta, márpedig ő úriember volt, a javából. Beosztottjaival nagylelkűen és igazságosan bánt, nem büntetett, csak dorgált, és mindig megbocsátott. Kedvelték is ezért, hűségesek voltak hozzá, és főnökük kívánalmainak megfelelően, az üzleti ügyek intézésekor mellőzték a felesleges erőszakot. Valamint, egyezményesen nem beszéltek feljebbvalójuk egyetlen, apró hibájáról, mely az állandóan körülöttük sertepertélő zsarukat nyilván igen érdekelte volna. Az aprócska hiba pedig abban állt, hogy Olio évente bizonyos ideig (ez lehetett két-három hét is akár) egyszerűen nem kívánta a viszkit. Rá se bírt nézni. A nemes ital hiánya viszont olyan hatással volt a szervezetére, mint a normális emberekére a mértéktelenül élvezett drog. Az elvonástól bekattant, szabályosan eszét veszítette. Legbennfentesebb emberei ilyenkor villámgyorsan eltávolították a kastélyból, mindig más, elhagyatott, senki által nem ismert házba vitték, és ott szabadjára engedték. Olio ölni akart, és meg is tette. Nőket, szőkéket, fiatalokat, főként. Sokat. Míg ő őrjöngött, a rohamosztag tisztes távolból figyelte, és villámgyorsan közbelépett, ha nyomokat, tanúkat kellett eltüntetni. Majd a viszkiszünet végeztével az aktuális rémtanyát pincétől a padlásig végigtakarította, a hullák maradványait eltüntette (mi tagadás, a látványtól néhanapján a sokat látott maffiások is a sarokba rókáztak). Aztán vérben, izzadságban fürdő, büdös és katatón főnöküket megtisztogatták, kicsinosították, és hazaszállították. A közreműködésért kapott juttatások okán egyiküknek sem kellett a jövőtől ijedeznie, vagy attól tartania, hogyan fog megélni majd a nyugdíjából.

Al Olio viszont szabadulni akart eme, cseppet sem úriemberes, és nem éppen szofisztikált szokásától. Minden alkalommal egy világ dőlt össze benne, és lelkében leomlott a saját nagyságának állított köztéri szobor. Amit Bocaccioék megsemmisíteni, azt ő használni akarta. Ha sikerül megszereznie, majd kerít hozzá szakembert is, és akkor soha többé nem kell szégyellnie a koszt, a bűzt, a borotválatlanságot. Míg saját magát szánta, áldozatai eszébe se jutottak.

- Tehát - ismételte -, a feladat világos. Bár a tolvaj meghalt, az ellopott anyag létezik, valahol a szigeten elrejtve. De mi nem fogjuk az ő játékát játszani, annál okosabbak leszünk. Utazzanak el, szúrják ki a többi versenyzőt, és kövessék őket. Addig ne tegyenek semmit, amíg valamelyikük meg nem találja a „kincset”, de ha ez megtörtént, azonnal cselekedjenek, vegyék el, mindenáron, értik, ugye? Utána pedig rögtön térjenek haza.

A leendő kommandó némán, egy emberként bólogatott, minden érthető és tiszta, udvariasan biccentettek, és távoztak.

Al Olio elgondolkozva a komornyik felé lendítette üres poharát. Még van idő a következő rohamig, most sikerülni fog. Elmosolyodott.

Közben, egy városközponti, alagsori kis lakásban titkos gyűlést tartott az EGÉR (kibontva: Emberek a Génmanipuláció Rabságában) nevű szervezet. Vezérük egy százötven centis, vékony testalkatú férfiú, (negyven kiló, a lábán lógó vasbeton nehezékkel együtt, melyet sok, genetikára szakosodott cég gondolkodás nélkül felkötött volna rá), álnevén, Főegér, aki állítása szerint kinézetét, alakját, turcsi orrát és görbe lábát is annak köszönhette, hogy lombikbébisége idején valamely gonosz genetikus belebarmolt a szüleitől vételezett anyagba. Ezt többen el is hitték neki, ezért alapíthatta meg az EGÉR-t. (Csak csendben említjük meg, hogy előző verziója szerint az UFO-k rabolták és csúfították el, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy azidőtájt még fogalma sem volt róla, hogy genetika is létezik a világon.) Tehát, az EGÉR tagjai elleneztek minden olyan tevékenységet, amely a természet által felállított korlátokat döntögeti vagy áthágja, és míg csak ellenezték, addig a kutya sem törődött velük. Ám nem sok idővel korábban felrobbant néhány labor, nagyobb részük a bennük dolgozó emberekkel együtt, és az örökké figyelő kamerák felvételein minden esetben felfedezhető volt egy apró alak, amint csalinkázva menekül az apokaliptikus helyszínről. Így aztán Főegér, alighogy kilépett a jelentéktelenségből, azonnal illegalitásba vonulhatott. Tetszett neki a dolog, ahogy fanatikusabb társainak is. (A jóhiszeműek az első robbanás után kiléptek a szervezetből.) Amint hírét vették a tetszhalott, ám felébreszthető génnek, azonnal nekiálltak terveket kovácsolni. Először is, mert gén. Másodszor, mert a GenSci nagyon bökte a csőrüket, ugyanis rajta volt a robbantási listán, ám amikor megkíséreltek az épület közelébe férkőzni, Bullhead és emberei mindannyiszor igen megalázó módon távolították el őket a környékről. Harmadszor, mert homályosan érezték, hogy annak a bizonyos génnek valamilyen módon hozzájuk is köze van, és nem kockáztathattak, ugyebár. A tíz oszlopos tag kis híján agytumort kapott (ezek Egér1 szavai), midőn értesültek a laborban történt robbanásról. Valaki beleköpött a levesükbe! Hát még, amikor titkos csatornákon keresztül az is eljutott hozzájuk, hogy a szunyókáló gén adatait is megfújták! Akkor aztán kitört a pánik! Eszeveszett nyomozásba fogtak, hogy megtalálják, elfogják, spanyolcsizmába öltöztessék azt a pofátlan egyént, aki ilyesmire vetemedett! A hektikus rohangálásnak a versenyre hívó levél érkezése vetett véget. Főegér mellét majd szétvetette a büszkeség, tessék, számítanak! És győzni fognak, mert az igazság mindig győz!

Ezt már a hokedli tetejéről kiáltotta lelkes társainak.

- Barátaim! – folytatta, és Egér1-től Egér9-ig mindenkivel megkereste a szemkontaktust, mert valahol olvasta, hogy így kell szónokolni. Ez kissé hosszú időbe telt, mert a genetikai anyagával történt mismásolás következtében kissé kancsal is volt, ráadásul folyton elszámolta magát, de a társak türelmesen kivárták.

– Barátaim, végre megint tehetünk valamit az emberiség érdekében! Megnyerjük a versenyt, megtaláljuk és elpusztítjuk a dokumentációt, amely egy lépéssel közelebb vinne minket a világvégéhez!

Az általános éljenzés közben Egér3 óvatosan a magasba nyújtotta a kezét, jelezve, hogy szólni kíván.

- Na? – érdeklődött Főegér.

- Én csak nem értem… - nyögte Egér3 -, ha ezt a gént fel tudnák ébreszteni, akkor nem lenne többé bűnözés, ugye? És az nem lenne jó?

- Néztél már tükörbe?! – süvöltötte a többszörösen manipulált főnök a hokedliról. – Amihez a genetikusok hozzábabrálnak, az tönkremegy, te vagy a legjobb példa! Honnan lenne különben ilyen vízfejed, mi?!

- De én nem voltam… lombik…- suttogta Egér3, a többiek megvető pillantásainak kereszttüzében lassacskán feladva állásait.

- Az mindegy! – legyintett nagyvonalúan Főegér. – Három repülőjegy van, hárman megyünk. Először is én, mert kell az ész. Másodszor, ez a barom – bökött a rémült Egér3ra -, nehogy valami bajt keverjen itthon, és hogy visszatérjen a hite. A harmadikat pedig megszavazzuk.

Az, hogy kinek sikerült bekerülni az utazók közé, kiderül majd a történet folyamán, mi most visszatérünk az egyetlen kakukktojáshoz, hogy megnézzük, hogy áll a csomagolással és egyéb teendőivel.